Budapest szívében, történelmi negyedében fekszik az a hatalmas barlangpince-rendszer, amelyet régebben "Török-pincék"-nek neveztek, s összes hosszúsága meghaladja a tíz kilométert. A budai Várhegy márgasorozatát fedő teraszkavics s az azt borító hatalmas kiterjedésű édesvízi mészkősorozat határán természetes üregek sorozata könnyítette meg a várbeli lakosok életét.
A puha mésztufába vágott pincéiket nem kellett sokáig mélyíteniük, mert csaknem minden ház alatt előbb-utóbb barlangra bukkantak. A természet adta ajándékot átalakították, kibővítették, az üregeket folyosókkal kapcsolták össze, a víztartalmú kavicsrétegekbe kutakat mélyítettek. Máshol pedig éppen betömték a természetes pincéket, nehogy a felette épült ház megrepedezzen vagy összedőljön.
Nem véletlen, hogy a várhegyi barlangpince-rendszer különleges helyet foglal el a hazai barlangok között. Legnagyobb mésztufában keletkezett föld alatti rendszerünk, amely gazdag történelmi hagyományokkal és igen bőséges tudományos lehetőségekkel rendelkezik. Az újkor embere mégis sokáig alig vett róluk tudomást, s maguk a lakók sem tudták, hogy mi rejtőzik lakásuk, utcájuk alatt.
Az első, aki tudomásunk szerint a várhegyi pincékkel foglalkozott, Schubert Ignác székesfővárosi mérnök volt a múlt század nyolcvanas éveiben. Több évi munkával pontosan felmérte a föld alatti rendszert, majd térképei felhasználásával készítette el Szontagh Tamás 1908-ban azt a nagyszabású tanulmányt, amely a várbéli alagút víztelenítési munkáit tűzte ki célul.
Földtani érdekességeivel előbb 1863-ban Krenner József ismerkedett meg, amikor az Úri utca 12. sz. ház pincéjében feltárt édesvízi mészkőben borsóköveket, vagyis pizolitokat talált. Később Schafarzik Ferenc is vizsgálta a szokatlan képződményeket, s megállapította, hogy e helyen legalább 30°C-os vízfeltörésnek kellett lennie, s annak kráterében képződtek a koncentrikus szerkezetű, gömb alakú ásványok.
A műszaki és tudományos szempontok alapján megismert várhegyi üregekről mindeddig azt hitték, hogy azokat kizárólag emberkéz alkotta. A Barlangkutató Szakosztály egyik ülésén a Hadimúzeum igazgatója felhívta a szakemberek figyelmét, hogy a "Török-pincék" ugyan nagyrészt emberkéz alkotta építmények, de neki az a benyomása, hogy eredeti, természetes vonásokat is megőrzött. Így történt, hogy Kadic Ottokár 1931 szeptemberében megtekintette a "pincéket", s mint írta, "már az első bejárásnál legnagyobb meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy a szóban levő pincék eredetileg természetes úton mésztufában keletkeztek, később azután, történelmi időben bővítették, mélyítették, és helyenként aláfalazták".
